Saját írói munkásságom részét képezem.

Balla D. Károly posztumusz író piréziánus weBirodalma
aforizmák új versek novellák regények esszék, kritikák, publicisztikák interjúk velem  
kritikák könyveimről jegyzetek könyvek fontosabb BLOGOK bdk napi blog kárpáty news

Balla D. Károly író, költő, publicista. 1957-ben született Ungváron, mintegy 30 könyv szerzője, rendszeresen publikál periodikákban, online felületeken. József Attila-díjas

A legutóbbi könyv:

balla d. károly könyveBalla D. Károly: Az utolsó futamok
Egy manzárdőr naplója 2004-2007.

Pro Pannonia [Pécs], 2013. ISBN 9789639893801 - 176 oldal , A/5-ös méret, keménytáblás

Kiadói fülszöveg:
Az Ungváron élő Berzsenyi, Quasimodo- és József Attila-díjas író, költő – 1997-2003 közötti, 2007-ben megjelent – naplójegyzeteinek folytatása, melyben a mozgáskorlátozottsága révén „szobafogságra” ítélt manzárd őre rögzíti gondolatait a kárpátaljai és a magyarországi valóságról. Nagy hangsúllyal szerepelnek benne politikai események: az ukrajnai ún. narancsos forradalom, a kettős állampolgárságot érintő népszavazás, a Magyar Írószövetség körüli viharok, a 2006-os magyarországi választások, a Kárpáti Igaz Szó c. lap kettészakadása, stb.. A középpontban azonban nem a közember, hanem az író és az íróként szereplő előadó áll, az anyagban sok a szépírói invenció, egy-egy bejegyzés kisprózai, szinte novellisztikus jellegű, az egész könyv nem egyszerű eseményleírások gyűjteménye, hanem írójegyzetek, naplóesszék, szakmai okfejtések, lírai kitérők együttese. A könyvben egyfajta lezárást is megfigyelhetünk, a visszavonulás megelőlegezését az élet sűrűjéből.

kő és árnyék

 

Balla D. Károly (BDK, BéDéKá) 1957-ben született Ungváron (Kárpátalja; akkor Szovjetunió, jelenleg Ukrajna), ma is itt él családjával. Író, költő, publicista, blogger. Szülővárosában érettségizett és folytatott egyetemi tanulmányokat, közben volt laboráns, kiadói korrektor és szerkesztő. 1989-től szabadfoglalkozású. 1980 és 2002 között aktív irodalomszervezői, szerkesztői, kiadói munkát folytatott, folyóiratok és kiadói műhelyek alapítása fűződik nevéhez, számos társadalmi és szakmai szervezetben töltött be vezető szerepet, éveken át szervezte a kárpátaljai könyvnapot, díjakat alapított, irodalmi szalont működtetett - majd fokozatosan kivonult a közéletből és a 2000-es évek elejétől nem vesz részt pátriája kulturális életében, a maga alapította szervezeti egységeket sorra felszámolta (alapítvány, szerkesztőség, kiadó). Voltak évek, amikor hazai kollégáival kizárólag magyarországi rendezvényeken találkozott. Ezzel párhuzamosan mindinkább az internet világa felé fordult, mára ez vált működésének fő színterévé. A váltással mintegy megelőlegezte magának azt a később beállt állapotot, amikor is egészsége megromolván már amúgy is nehezére esne a közéletben vagy az irodalmi életben fizikai jelenlétet vállalnia. Manapság meglehetős elvonultságban él, de továbbra is sokat ír és publikál, sorra jelennek meg könyve, internetes tevékenysége pedig még inkább kiterjedni látszik. Írói weboldalain, közéleti, szakmai és személyes blogjain napi rendszerességgel publikál, közismertek irodalmi projektumai és webakciói. 2007-ben, ötvenedik születésnapján például virtuális öngyilkosságot követett el, azóta posztumusz írónak tekinti magát. Ugyanebben az évben nyilvánítja magát piréznek.

1973-tól publikál, művei közel 30 önálló könyvben jelentek meg. 1985 óta tagja az Ukrajnai Írószövetségnek. 1993-tól 2004-ig a Magyar Írószövetség rendkívüli, rendes, majd választmányi tagja (a Döbrentei-botrány idején lép ki). Számos szakmai djíban és elismerésben részesült (pl. József Attila-díj, 2000).
// Bővebben: Balla D. Károly életrajza

BDK BALLÁDIUM BLOG:



a BDK BLOG frissei:

Balla D. Károly

A BDK BLOG legutóbbi bejegyzése:

Minimák – „Hever egymáson”, 1

Írói erőpróbám keretében >arra kértem< barátaimat, kollégáimat, facebookos ismerőseimet és olvasóimat, hogy személyenként küldjenek számomra fogalmilag  össze nem tartozó 2-2 szót, és én a szópárok felhasználásával írok és publikálok  egy-egy haikut vagy aforizmát, ha ez nem sikerülne, akkor egy minimát (ezeket olykor – teljesen szakszerűtlenül – posztmodern koanoknak is nevezem). … a cikk folytatódik >> » tovább »


 

Ideiglenesen itt most néhány önvallomás olvasható, de majd felkerülnek fontosabb dolgok is....

Saját pátriámban mindenképpen magános és magányos farkas lettem, miután aprólékos munkával pár év alatt sikerült minden kötöttségemet felszámolnom, minden szervezetből és csoportosulásból nemcsak kilépnem, hanem függetlenségemmel és kritikus hangommal magamra is haragítanom. Még a magam-alapította szervezeti hátteret (kiadó, szerkesztőség, alapítvány) is felszámoltam, illetve magántevékenységemmé tettem úgy, hogy amit lehetett, felmenekítettem a világhálóra.

Jó ideje már nem tartozom semmilyen csoporthoz, és magam sem szervezek ilyeneket. A magam-alapította folyóiratok (Hatodik Síp, Pánsíp) és könyves műhelyeim (Galéria Kiadó, UngBereg Alapítvány) maguk sem tartoztak semmilyen nagyobb kollektív egységbe, ellenkezőleg, mint magánalapítású jogi személyek, mindig is elkülönültek a létező politikai vagy akár szakmai formációktól. És még fénykorukban is csupán egészen kis létszámú csapat (nem csoport!) működött keretükben. A kiadómnak rajtam kívül összesen két munkatársa volt, az alapítvány három kurátora közül elnökként munkát csak én végeztem. A Kárpátaljai Magyar Könyvnapokat és a Pánsíp Irodalmi Szalont pedig éppenséggel ketten csináltuk a feleségemmel. De mindez már a múlté. Az internetes munkámat gyakorlatilag egyedül végzem, belső munkatársaim nincsenek, külső szerzőim, együttműködő partnereim annál többen. És ez nagyon jól van így.

(2003)
részletek Gergely Tamás Internetcsinálók c. interjúsorozatából


Nem valamiféle eltökéltségből vagy elhatározásból lettem író. Pontosabb lenne talán így fogalmazni: elfogadtam bizonyos következményeket, felvállaltam valamiféle szerepet. Mint amikor egy flörtnek házasság és gyermekáldás lesz a folytatása, és az eleinte csak a könnyű örömöket kereső ifjú elvállalja a családalapítás felelősségét és az apai szerepet. Flörtöltem az irodalommal, saját szórakozásomra írtam verseket, ám amikor ezek elkezdtek meg-megjelenni és én magam az irodalmi folyamat és szerveződés részesévé váltam, fokozatosan kezdtem átérezni a nyilvános megszólalásnak a felelősségét és azt, hogy speciális helyzetünkben az irodalomra pótlólagos feladatok hárulnak. Egyszersmind a belső késztetésem is kialakult, hogy ezeknek a feladatoknak megfeleljek.

Első verseim megjelenése után apám szorgalmazására kezdtem eljárogatni a József Attila Irodalmi Stúdió összejöveteleire. Ennek a formációnak a múltjáról, létrejöttének körülményeiről én ugyanúgy nem tudtam akkor semmit, mint az apám kultúrpolitikusi működésével összefüggő más eseményekről sem. Ez a Stúdió voltaképp ellenszervezet volt, amely a működésében lehetetlenné tett Forrás Stúdió ellenében jött létre. Utóbbit a Kovács Vilmos körül szerveződő fiatalok hívták életre, és működésükben eltávolodtak a szocreáltól, levették a kötelező rózsaszínű szemüveget, visszanyúlnak a népi-nemzeti hagyományokhoz, egyszersmind igazodni próbáltak a modern irodami törekvésekhez. Emiatt súlyos ideológiai bírálat érte őket, a vád a szovjet valóságtól való edidegenedés volt; ezekután működésük lehetetlenné vált. Mindebben apám dicstelen szerepet játszott. A felszámolt irodalmi csuportulás helyett, gyakorlatilag annak ellenében jött létre az apám vezette Kárpáti Igaz Szó pártlap égisze alatt a József Attila Stúdió 1971-ben azzal a kifejezett céllal, hogy megfelelő ideológiai keretek között a szocialista realizmus alkotásmódját követő fiatal tollforgatókat neveljen a kárpátaljai magyar irodalom és sajtó számára. Bár a Forrás Stúdió tagjainak felajánlották, hogy csatlakozzanak, és bár előzetesen erre ígéretet is tettek, az alakuló ülésről mégis látványosan távolmaradtak (szerintem teljesen érthetően), és az új formáció így javarészt iskoláskorú vagy alig idősebb, kezdőnél is kezdőbb fiatalokból alakult. Ekkor vagy később néhányan csatlakoztak azok közül is, akik lazább-szorosabb kapcsolatot tartottak a Forrással, annak tagjaival, vezetőivel. Én ezekről az előzményekről 1974-ben, amikor járogatni kezdtem közéjük, semmit nem tudtam. Ellenben itt barátkoztam össze azokkal a későbbi pályatársaimmal, akik jól ismerték az előtörténetet. Én voltaképp tűlük hallottam először érdemben Kovács Vilmosról, akiről azelőtt mindössze annyit tudtam, hogy van egy ilyen nevű író. (Neve családunkban szinte tabunak számított, vagy ha mégis szóba került, akkor negatív és eljelentéktelenítő jelzők kíséretében.) Engem eleinte ezek a számomra ismeretlen dolgok egyáltalán nem foglalkoztattak. Aztán fokozatosan ebbe az irányba fordult az érdeklődésem.

Emlékszem egy jellemző epizódra. Érettségi előtt álló diák voltam, és két társammal magyar nyelvi és irodalmi megyei tantárgyi vetélkedőre utaztam. Magyartanárunk kísért bennünket, és mivel a közlekedés akkor sem volt valami fényes, angoltanárunk saját kocsijával fuvarozott négyünket Beregszászba. Amikor a Gát nevű községhez értünk, az angoltanár érezhető tisztelettel a hangjában megjegyezte, hogy ez pedig Kovács Vilmos szülőfalva. Nem igazán értettem, ennek a ténynek miért tanusít jelentőséget. Aztán a vetélkedőn az általános irodalomtörténeti kérdések mellett szerpelt egy ilyen is: nevezz meg kárpátaljai magyar írókat. Én, bár kissé bizonytalanul, de odakanyarítottam a tesztlapra apám, Kecskés Béla, Csengeri Dezső, Balogh Balázs neve mellé a Kovács Vilmosét is. Néhány óra múlva az egyik zsűritag, a legendás pedagógus, Drávai Gizella otthonában ültem sok más díjazott versenyzőtársammal együtt (meghívott bennünket beszélgetésre, aprósüteményre), és a tanárnő rám pillantva elejtett valami olyasféle félmondatot, milyen szép tőlem, hogy Kovács Vilmos nevét, annak ellenére, hogy...

Igen, ha érdeklődésem irányváltozásának szimbolikus kezdőponját keresem, akkor ezt a pillanatot és ezt a helyszínt okkal megjelölhetem.

Ám ettől kezdve még 4-5 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy egyrészt az irodalomnak mint olyannak, másrészt a kárpátaljai magyar író státusának, harmadrészt a lojalitás és ellenzékiség alternatívájának a problémáját azon mélységében felfogjam és átéljem. Ehhez meg kellett ismerkednem és/vagy közelebbi barátságba kellett kerülnöm mindazokkal, akik az apámétól részben vagy teljesen eltérő módon értékelték a fent említett kérdéseket. A később általan rendszeresen látogatott Drávai Gizellán kívül Horváth Annát, Finta Évát, Horváth Sándort, Fodó Sándort e vonatkozásban mindenképpen meg kell említenem. A folyamat kettős csúcspontjául első kötetem megjelenésének és Kovács Vilmos leányával kialakuló sorsszerű szerelmem kezdetének időpontja kínálkozik. Az évszám 1979.

És ekkor következett két nagyon kemény, egyben „hősies” és kalandvágyó, bizseregtető esztendő. Szembesülnöm kellett azzal a felismeréssel, hogy a tudmányokra feltenni életemet: tévedés volt. Tévedés, mert azt az elesett, sorsavert, nyelvi és kulturális elszigeteltségben és részben ínségben élő nemzeti közösséget, amelynek tagja vagyok, egészen másfajta módon kell szolgálnom: az anyanyelven kimondott és leírt szó erejével. Ha tehetséget érzek magamban arra, hogy irodalmat műveljek, akkor nem tehetem meg, hogy ezt a készségemet csak magamnak tartogassam: a legnemesebb ügyre, a közösség szolgálatára kell fordítanom. Ez egyre inkább szent meggyőződésemmé kezdett válni.

Ennél is fájdalmasabb volt szembenéznem az apai örökséggel. Úgy gondoltam, apám nagyot vétkezett azzal, hogy Kovács Vilmos és a Forrás Stúdió fiataljai ellen fellépett. Láttam ugyan, hogy egyes eredmények az ő álláspontját igazolják, mégis: igazságérzetem szembefordított vele. Kovács Vilmos már nem élt (77-ben halt meg), de úgy éreztem, leánya révén az ő öröksége is reám hárul, és én, bizony, akkor ezt a hagyatékot erősebbnek, fontosabbnak, vállalhatóbbnak éreztem, mint a vérségit. Hovatovább mániákusan abban kezdtem hinni: az a szerepem, hogy apám vétkeiért vezekeljek, és jóvátegyem, amit ő elrontott. Ő osztotta meg a kárpátaljai magyar értelmiséget azzal, hogy a hatalom embereként elhallgattatta a vele szembefordulkókat – az én feladatom nem lehet más, mint hogy „az igazakat” szóláshoz juttassam.

(2003)
A Peremlét c. interjú alapján


Nem vagyok elégedett költői teljesítményemmel, ezért hát menekülök a próza felé, de az epikában sem mozgok eléggé otthonosan, így aztán hátrafarolok a publicisztikába; viszont ott is csak feszengek, pózokba merevedek, szeretnék szabadulni, ezért hagyom, hogy elcsábítson a dráma, ám hiába kapok utána, a színpad „kicsúszik a kezemből”. Végül leginkább hiányérzeteim maradnak. Egy valódi nagyregény megírása - mint magam elé állított kihívás - évek óta kísért. Van ugyan két befejezett regényem, az egyik meg is jelent 98-ban (Élted volt regénye), de sem ezzal nem vagyok elégedett, sem azzal, amelyik már többször állt a megjelenés küszöbén (Szembesülés), aztán mégsem jutott el a nyomdagépig. Ilyenkor bosszúságot és örömöt mindig egyszerre éreztem: bántott, hogy nem láthat napvilágot, de fel is szabadultam a szorongás alól, amelyet amiatt éreztem, hogy sem a magam elé állított regény-eszményt nem sikerült megtestesítenem, sem a felvállalt „témát” nem tudtam eléggé árnyaltan és izgalmasan bemutatni. Azt szokták mondani, mindenkinek az életében rejtőzik legalább egy regényre való irodalmi anyag. Ezt az életemben jó húsz évvel ezelőtt beállt fordulat óta én is így érzem, és körülbelül ugyanennyi ideje keresem a kifejtéshez legalkalmasabb formát. Nem tudom, megtalálom-e valaha; talán az a baj, hogy keresem, lehetséges, inkább meg kellene várnom, amíg szembejön. Ugyanígy hiányérzetet keltenek a drámáim. Írtam ugyan 7-8 színpadi kísérletet (ezekből öt 2000-ben meg is jelent Ne gondolj a fehér elefántra címmel), és egy drámaíró versenyen is sikeresen szerepeltem (elnyerve például a közönségdíjat), igazi színpadképes művet azonban még nem tudtam létrehozni. Ebben, mint ahogy a más műfajokban mutatkozó gyarlóságaimban is, alighanem túlságosan merev látásmódom és fogalmazási kényszerem akadályoz meg: én mindent túlírok egy kicsit, túlszerkesztek, túlmagyarázok, nem hagyok elég játékteret a közvetítő és befogadó közeg számára. Vagy lazább szövetű anyagot kellene létrehoznom, vagy, ha ragaszkodom ehhez a túlírtsághoz, sokkal jobban kellene tudnom „túlírni”. Most jutottam el odáig, hogy ezt a problémát egyáltalán felismertem.

Ugyanígy kimaradt a sorból egy összefoglaló esszé megírása irodalmunk kárpátaljai tendenciáiról. Több résztanulmányt írtam e témában, sok megközelítésben igyekeztem (főleg költészetünk) sajátságait, ellentmondásait (ha tetszik: válságát) a magam szempontjai és meglátásai alapján feltárni, de egy minden fontosabb mozzanatra kitérő, az egyes jelenségeket árnyaltan elemző és az okokat és eredményeket összefüggéseiben bemutató szintézis megírására egyelőre nem tudtam rászánni magam. Ebben valószínűleg egyrészt elméleti felkészültségem hiányossága akadályoz meg, másrészt pedig az, hogy magam is benne vagyok abban az irodalomban, amit tárgyalnom kellene.

Az irodalom nem elhatározás vagy kitűzött cél kérdése. Pontos szándékkal legfeljebb tanulmányt, publicisztikát lehet írni - verset, novellát soha. Így hát nekem nincsenek írói terveim, legfeljebb az irodalomnak vannak tervei velem.

Nem vagyok tervezgető típus, nem szoktam a jövőre spekulálni: majd így lesz meg úgy lesz, így meg úgy fogok élni - ilyesmi gyerekkoromban foglalkoztatott utoljára. A jövőre vonatkozóan legfeljebb alig körvonalazott elképzeléseim, halvány szándékaim vannak, de ezeket még a magam számára sem szoktam pontosan megfogalmazni, és jobb is, hogy nem, mert gyakran épp az ellenkezőjét teszem annak, mint amit előzőleg feltételeztem. Hirtelen elhatározással szoktam újat kezdeni és valami régit lezárni. Így hagytam kétszer is ott az egyetemet, így változtattam munkahelyeket, alapítottam meg és hagytam el folyóiratokat, kiadókat, szakadtam ki a honi kulturális életből vagy léptem be az internetes világba. A döntést nagyon hamar meghozom, legfeljebb a végrehajtásához kell több idő és némi cselekvési program. Ilyenkor úgy tűnhet, hogy tudatosan, tervszerűen teszem a dolgomat, holott dehogyis: csupán egy gyors és határozott döntés medrében görgetem egy ideig magam előtt az utamban álló köveket. Aztán, amikor tiszta az út, gyakran már nem is érdekel a továbbhaladás, keresek egy másik, járatlan szurdokot, amelyben újra elememre találok. Maga a végeredmény sokkal kevésbé érdekel, mint a felé vezető út.

(2002)
Olasz Tímea kérdéseire adott válaszaim alapján


A sokoldalúság felemás dolog, inkább gyöngeségre, semmint erényre vall. Aki mindenhez ért, semmihez sem ért eléggé jól. Ma már sajnálom, hogy ennyi mindenre szétforgácsoltam szerényke képességeimet; talán jobb lett volna eldönteni már az elején, mire érdemes koncentrálnom. Azt sem tudom megítélni, hogy ebben a sok-mindenbe-belekontárkodásomban mekkora szerepe volt a magamat-próbáló kíváncsiságnak és mekkora a muszáj-Herkulességnek. Vajon nem úgy viselkedtem-e, amint a gáznemű anyag, amely mennyiségétől függetlenül kitölti a rendelkezésére álló térfogat teljes egészét. Nem hígultam-e fel túlságosan azáltal, hogy belefolytam minden hiátusba: 1944 óta nem volt Kárpátalján magyar folyóirat, hát 89-ben megalapítottam az elsőt; nem volt magánkiadó, hát 92-ben elsőként gründoltam egyet; nem volt Könyvnap, hát megszerveztem; nem volt irodalmi szalon, hát létrehoztam… Internetes irodalmi honlap és digitális folyóirat tekintetében is az enyém a kétes hírű dicsőség: mert vajon olyan nagy érdem-e első halnak lenni a nyúlpiacon?

Ma már „rugalmas elszakadásban” vagyok a szervezéssel, nyüzsgéssel, pályázásokkal járó feladatoktól. Lapot nem adok ki, könyvet se nagyon, rendezvényeket nem szervezek, a Pánsíp Irodalmi Szalont pedig éppen két hónapja felköltöztettem a Világhálóra: szerkesztőségi szobánk helyett most honlapomon folyik a beszélgetés vendégeimmel.

Ami az írást illeti, abban is érzek változást. Költőnek indultam, talán mai napig ez a legerősebb oldalam, de azon vagyok, hogy ebből a kényelmes állapotból így, negyvenen túl, prózaíróvá küzdjem magam. Drámát ugyan írtam vagy hetet, de ezek eléggé rosszak, ebben a műfajban még nem vagyok otthon, ha megérem a hatvanat, ehhez a műnemhez talán akkor érek fel és be.

Hogy publicisztikát is írok, az nagyrészt megint csak üregtöltő tevékenység: olyan problémákról és úgy próbálok szólni, ahogy és amelyekről más nem beszél. Ezek általában nem közvetlenül politizáló cikkek, inkább esszé-félék, írói jegyzetek, közérdekű magándohogások. Nem egyszer sikerült kisebb viharocskát kavarni velük; főleg azok rosszallását szoktam kivívni, akik hajlamosak Kárpátaljáról, az itt élő magyarok problémáiról vagy irodalmunk langyosvizéről sztereotípiákban gondolkodni.

Írás előtti állapotomban nem vagyok tudatos alkotó: nem én választok témát és műfajt, az választ engem. Ritkán jegyzetelek előre, alig-alig vannak „írói terveim”, nagy elhatározásaim: vagy „jönnek a szavak” (Cséka György), vagy nem jönnek. Nálam írás közben alakul ki, mi is lesz belőle, mivé fajul vagy mivé nemesül az, aminek a szavait elkezdem összerakni. Ilyenkor igyekszem szabad utat engedni a fantáziának, a belső késztetésnek, némi túlzással mondhatnám úgy is, hogy megpróbálom levetkezni intellektuális énemet annak érdekében, hogy felszabaduljanak a rejtettebb összefüggések, sejtelmek, sugallatok. Ha tetszik: működhessen az „ihlet”. A tudatos munka ezután következik: átírom, újraírom, összevonom és szétválasztom, egymásra helyezem és kivonatolom, feldarabolom és egybeszabom, szétszedem és összeillesztem, megfosztom képzavaraitól, beoltom logikával, strukturálom, leöntöm műgonddal azt, ami létrejött. Amikorra sikerül teljesen tönkretennem, akkor elégedetten vagy undorodottan félretolom, aztán másnap vagy egy hét múlva, de olyan is volt, hogy évtizednyi szünet után újra előveszem és elkezdem elölről az egészet.

Azt hiszem, írónak nem vagyok eléggé jó. A konstruktőri (vagy inkább: barkácsoló), szerkesztői hajlamom az erősebb, így saját gyönge nyersanyagaimat addig szerkesztgetem szét és egybe, amíg elfogadható irodalmi szövegekké nem válnak.

Azzal hízelgek magamnak, hogy író vagyok, ezen minden jelző (határon túli, kisebbségi, kárpátaljai) csak szűkítene, rontana. Szeretném hinni, hogy amit csinálok, az nem szorul semmilyen eredetigazolásra.

BALLÁDIUM weBirodalom

Balla D. Károly irodalmi portálja

A Balládium Balla D. Károly irodalmi portálja: főbájárat BDK internetes rendszerébe, online web-birodalmába. A főoldal átjárást nyújt a blogokhoz, a vers, próza, közírás tartalmú weboldalakhoz. BDK - Web birodalom, web-irodalom. A honlapon elérhető a BDK-életrajz, a fontosabb könyvek listája. | A weboldal diszperzív honlapoptimalizálás alatt áll és része a tulajdonos SEO-tevékenységének, továbbá a Seo-Arvisura linképítő projektnek. A piréz linképítés sikerorientált!
balla d. károly, bdk, bédéké, határon túli magyar irodalom kárpátalján, webirodalom, ukrajna, kárpátalja, ungvár, vár utca, író, költő, szerkesztő, közíró, szépíró, publicista, első piréz, kárpátaljai blogger, aktív posztumusz író, nyomtatott és digitális könyv, verseskönyv, prózakötet, irodalmár, írás, publikálás, megjelenés a nyomtatott és elektronikus sajtóban, médiában. | seo, keresőoptimalizálás, honlapoptimalizálás, arvisura linképítés, Google-helyezés javítása, keresőmarketing

Honlapoptimalizálás - Seo

A weboldlak kereshetősége a Google találati listákon elfoglalt pozíciója manapság egyre nagyob jelentőséggel bír. Egy-egy vállalkozás vagy szervezet sikere, közszereplő vagy művész ismertsége nagyban függ attól, hogy honlapja egyes kereső kifejezésekkel milyen helyezést ér el a találatok között. A rangsort igen sok szempont figyelembe vételével ellítják elő a keresőmotorok. Ha ismerjük a fontosabb kritériumokat és tudjuk, hogyan kell megfelelni nekik, elérhetjük, hogy a weboldalunk Google-helyezése javuljon és élpozíciót töltsön be. Mindez akkor válik lehetségessé, ha értünk a szakmához vagy ha optimalizáló SEO-mestert hívunk segítségül.

Arvisura linképítés

A honlapok Google-szempontú keresőoptimalizálásának legújabb módszerét Seo-Arvisurának nevezik a benfenntes információkkal rendelkező web-guruk. Ez a metódus a kontextus-alapú optimalizálásra és az egyes honlapok jellezetességeinek más (link-küldő) honlapokra való rálényegítésére bazíroz. Maga a kifejezés (Arvisura, Arvisurák) a keleti egzisztencialista filozófiából veszi eredetét és semmi köze nincs a hamis magyar őstörténeti mítoszhoz.

 

 © balladium.hu /
írjon: üzenet - seo szakember

egy est: budapest | | magyar arvisura | terasz - télikert építés bp | helyezésjavítás - weboldal optimalizálás | tömeges üzenetküldés mobilra | lépésről lépésre google link építés

BALLÁDIUM weBirodalom


www Balládium