webirodalom

Balládium Portál

Balla D. Károj az interneten

„Saját írói munkásságom részét képezem”

Balla D. Károj virtualizátor és imaginátor, a legaktívabb posztumusz író, költő, műfordító, drámaíró, publicista, esszéista, aforizmaíró és blogger 1957-ben vagy más források szerint 1956-ban született Ungváron (akkor SzU, ma UA). Irodalomtörténeti és -elméleti okokból 2007-ben sikeres virtuális öngyilkosságot követett el az UngParty Manzárdon. Nem használ el-ipszilont és ő az Első Piréz, valamint jeles Tsúszó-kutató és SEO-szakértő, bár senki nem tudja, hogy ez mit jelent. A Semmi esztétikája, a beavatkozó művészet és a komlex létezés elmélete foglalkoztatja. Konformista besorolás szerint Balla D. Károly kárpátaljai magyar író, József Attila-díjas, 30 könyv, közte három regény szerzője. Részletes életrajz | Rövid életrajz | Önlexikon

Kérdések, amejekre csak hosszú írások elolvasása után kaphatsz kimerítő választ. Kattints:

• Mit jelent Balla D. Károj nevében a D. betű?

• Miért nem használ Balla D. Károj el-ipszilont?

• Miért BDK az Első Piréz, hogyan és miért lett az?

• Hogy értendő az, hogy Balla D. Károj posztumusz író?

Balla D. Károj a kárpátaljai magyar irodalom fenegyereke

„A cinizmus csak addig riasztó, amíg nem találkoztál az ájtatossággal.”

Balla D. Károj

BDK-t sokan tartják a kárpátaljai magyar irodalom fenegyerekének, többek között azért is, mert miután számtalan kezdeményezését sikerre vitte, sorra mindegyikből kifarolt (lapok, kiadói műhelyek, alapítvány, könyvvásár, irodalmi szalon), hasonló módon több éves alapítói tagság és a vezető testületekban való részvétel után kilépett mind a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetségből (1989-1994), mind a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közösségéből (1993-1996). Ugyancsak hosszú aktív tagság és választmányi tagság után lépett ki a Magyar Írószóvetségből (1991-2004) és még korábban ennek Kárpátaljai Írócsoportjából, amejnek alapító elnöke volt (1991-2001). Nem mellékesen 2017-ben az Ukrajnai Írók Szövetségéből is kilépett (1985-2017). Hátat fordított magának a kárpátaljai magyar közéletnek és irodalomnak is, legtöbb honi kollégájával megszűnt a kapcsolata. Számos kezdeményezésével, akciójával váltott ki pátriájában értetlenséget, elutasítást, felháborodást. Ijen volt például a Kárpáty News c. online hírblog, amejjel a gonzó újságírást próbálta meghonosítani Kárpátalján, de kiváltott számos negatív reakciót szeméjes blogbejegyzéseivel, éles hangú kritikáival, publicisztikai írásaival, problémafelvető esszéjével. Nem kis döbbenetet váltott ki virtuális öngyilkosságával, halálhírének költésével, de azzal is, hogy piréznek vallotta magát vagy megtagadta az el-ipszilon használatát. Fenegyereksége miatt kellett nemrégiben bezúzni a Kárpát-medencei magyar irodalom 1920-tól az ezredfordulóig. Irodalomtörténeti kézikönyv és szöveggyűjtemény című, közel 800 oldalas reprezentatív kiadvány első kiadását. Kollégái mai napig fejcsóválva rágódnak kijelentésein, és mint a megátalkodottság példáját, ma is úgy emlegetik BDK 2000-ben tett megállapítását, miszerint „a kárpátaljai magyar irodalom megszűnőben van: az a része, amely kifejezetten kárpátaljai, az egyre kevésbé irodalom, az a része pedig, amely valóban irodalomnak tekinthető, az egyre kevésbé kárpátaljai.”

Balla D. Károj posztumusz író piréziánus weBirodalma

Belépés néhány fontosabb alrendszerbe. Bővebb eligazító itt: BDK HONLAPJAI

AKTUÁLIS BLOG | KORÁBBI FŐBLOG | BÁZIS BLOG | | CSAK IRODALOM | LIBERALL PORTÁL | EGY PIRÉZ | VIPERA NEWS | KÁRPÁTALJA PORTÁL | UNGPARTY BLOGFŐ | ÍRÓI ARCHÍVUM

Az írói archívum 2011-ig szinte minden fontosabb publiácót tartalmaz, több esetben az 1970-es, 80-as évekig visszamenőleg (csak az újabbakat lásd külön is: Publikációs listák), beleértve néhány könyv (válogatott versek: Halott madárral, novellák: Világvége, publicisztika: A hontalanság metaforái) teljes anyagát is.

Vers | Közírás | Próza | Interjúk BDK-val | Írások BDK-ról és munkáiról

A legutóbbi legfontosabb könyvek

„Az irodalom egésze nem egyéb, mint a kreatív intellektus kétségbeesett kísérlete arra, hogy olyan hiányokat töltsön meg művekkel, amely hiányok a belehelyezett művektől aztán még kétségbeejtőbbekké válnak.”

Tejmozi - Borító: Balla Csönge

Balla D. Károly: TEJMOZI

„Nem tudom, mikor és hol keletkezett az élet, de bizonyos, hogy akkor és ott született a halál is.”

Regény - Magvető Kiadó - Budapest, 2011

ISBN 9789631429619 / keménytáblás kötés + védőborító, 216 old.

Kiadói ajánló: Tejüveg szűri meg a fényt a műteremben, az apa „megélhetési” aktképeket fest fiatal lányokról, közben halk zene szól, fia a tejüveg ajtó mögül leskelődik. Az anya kisfiával egy kitalált, csak kettejük által ismert nyelven beszélget, az apa elviszi fiát a rettentően veszélyesnek gondolt vadkörtefához - egy szorongó, a maga módján mégis boldog gyermekkor elevenedik meg az olvasó előtt. Az apa később elhagyja családját, a fiú, könyvünk hőse attól fogva anyja és húga szeretetjátszmáinak áldozata lesz. Képtelen a saját életét élni, és a szülők halála sem hozza meg a várva várt feloldozást. Kettős le- és elszámolás Balla D. Károly finomra csiszolt, gazdag és egyben mégis takarékos nyelven megírt könyve: egyszerre apa- és anyaregény, fájdalmas tanulságokkal, kibeszéletlenül maradt, ennél fogva feloldozhatatlan feszültségekkel. >> Tejmozi - regény, könyv - kritikák, szövegrészletek, keletkezéstörténet

A Tejmozi egy posztmodern szovegprojektumból fejlődött hagyományosan is értelmezhető epikai művé, habár a történetmondásra erősen rányomja bélyegét az önreflexió posztmodern gesztusa, a többszörösan ki- és befordított regényben íródó regény játéka, lévén a mű főhőse épp egy regényt ír, és erős gyanúnk ébred, hogy alighanem pont azt, amelyet kezünkben tartunk.

Kő és árnyék. Borító: Balla Csönge

Kő és árnyék

már nincs más hátra, csak a gyengeséged
a szégyenteljes lassú megadás
nyüszítve sorvad szét a vesztett élet
magába roskad csendesen a váz

Versek - Kárpáti Kiadó - Ungvár, 2012

ISBN 978-966-671-301-1 / 1000 példány, keménytáblás kötés, 264 old.

A kötet fordított időrendben a szerző 1978 és 2011 között írt verseiből ad közre több mint kétszázat, így mutatva be költői pálya egészét.

A régiónk legjelentősebb magyar alkotói közt számon tartott szerzőnek több mint húsz évvel ezelőtt jelent meg utoljára verseskönyve Kárpátalján. A mostani válogatás elsősorban az elmúlt két évtized termésének legjavát tartalmazza oly módon, hogy a legújabbak kerültek a kötet élére. Ahogy visszafelé lépdelünk az időben, a két utolsó ciklus versei elvezetnek a több mint harminc évvel ezelőtt kezdődött költői pálya legelejére – így a könyv az eddigi életmű egészéről ad átfogó képet.

BDK ÍRJA NAPLÓJÁBAN: „Verseim eddig legátfogóbb válogatása nagy bánatomra nem került kereskedelmi forgalomba: az igen különös kiadói konstrukció révén csupán kárpátaljai könyvtárakba és néhány helyi intézményhez jutottak el a példányai. Így lehetetlenné vált a magyar nyelvterület egésze előtti megmérettetés, és igazából szakmai visszajelzésekre sem számíthatok. Könyvemet éppen abba a szellemi rezervátumba zárták bele, amelyből évtizedek óta szabadulni igyekszem, s amelyből ki-kitörve váltottam ki nem egy helybéli írótársam rosszallását. A kötet címadó versében a kő ráhull az árnyékára, de könyvemmel mintha fordítva történne: félő, hogy az ismeretlenség egyre sűrűbb árnya telepszik rá.” | Továbbb > a Kő és árnyék versei < az új oldalon katt a címekre

Balla Csönge borítója

Az utolsó futamok

Egy manzárdőr naplója 2004-2007.

Pro Pannonia [Pécs], 2013. ISBN 9789639893801 - 176 oldal , A/5-ös méret, keménytáblás

Kiadói fülszöveg: Az Ungváron élő Berzsenyi, Quasimodo- és József Attila-díjas író, költő – 1997-2003 közötti, 2007-ben megjelent – naplójegyzeteinek folytatása, melyben a mozgáskorlátozottsága révén „szobafogságra” ítélt manzárd őre rögzíti gondolatait a kárpátaljai és a magyarországi valóságról. Nagy hangsúllyal szerepelnek benne politikai események: az ukrajnai ún. narancsos forradalom, a kettős állampolgárságot érintő népszavazás, a Magyar Írószövetség körüli viharok, a 2006-os magyarországi választások, a Kárpáti Igaz Szó c. lap kettészakadása, stb. A középpontban azonban nem a közember, hanem az író és az íróként szereplő előadó áll, az anyagban sok a szépírói invenció, egy-egy bejegyzés kisprózai, szinte novellisztikus jellegű, az egész könyv nem egyszerű eseményleírások gyűjteménye, hanem írójegyzetek, naplóesszék, szakmai okfejtések, lírai kitérők együttese. A könyvben egyfajta lezárást is megfigyelhetünk, a visszavonulás megelőlegezését az élet sűrűjéből.

Részlet néhány interjúból

Az utóbbi évek leghosszabb és legméjebbre ásó interjúja 2019-ben készült Balla D. Károjjal, ez a Litera irodalmi portálon jelent meg. Alább néhány részlet. A teljes szöveg: Interjú Balla D. Károjjal a Literán

Az 1990-es évek derekára vált számomra világossá, hogy a szolgálatos irodalom, szolgáljon bár ideológiát, kisebbségi érdeket, bármit, szerepbe merevíti az alkotót. A művészet a szabadság dimenziója, a belső indíttatások kibontásának, a fantázia szárnyalásának, az alkotói innovációnak, kreativitásunk kiélésének a lehetősége. A szépírónak nem dolga hagyományt ápolni, kisebbséget egyben tartani, nemzeti identitást pallérozni – tegyék ezt néprajzosok, történészek, szociológusok, politikusok. Az író alkosson egyedi és egyszeri, a begyakorlott sémákat és önjáró megoldásokat kerülő, meggyőző művészi erejű műveket, s ha neki van valamijen belső elkötelezettsége, hite, identitása, egy jó íráson az sokkal jobban átsugárzik, semmint ha mesterségesen, csipesszel rakta volna bele.

Ezzel a felismerésemmel szerettem volna kimozdítani kortársaimat önismétléseikből és sorskesergéseikből, ehejett csak jobban beszorítottam őket abba szerepbe, amejet dafkéból, csakazértis még hangsújosabban felvállaltak. Akkoriban páratlan módon egységbe tömörítettem íróinkat – igaz, hogy magam ellenében.

Ami sovány elégtételül szolgál: tizenöt-húsz év elteltével mások tollából ojkor látom az általam akkor talán túl élesen megfogalmazott problémákat újra felvetődni. Abban bízom, a mostanában induló fiatalok (ez itt egy szándékosan befejezetlenül hagyott mondat)…

Lényegében tehát kétszer tettem meg ugyanazt az utat: a magyarság ügyeiből kimaradni szándékozó reménybeli fizikusként előbb „megtértem” az irodalmi magyarságszolgálat szentéjébe, majd fokozatosan kihátráltam a sorsfelpanaszolás oltára alól és megtagadtam mind azt a fajta közszolgálati literatúrát, mind azt a fajta kisebbségi magyarsággyakorlást, amej, úgy éreztem, irodalmunk megújulásának akadájává vált – egyben engem is korlátozott abban, hogy szabadon alkossak, univerzális értékekben gondolkodjam.

Kárpátalja magyar szellemi élete egyáltalán nem elszigetelt, mert teljes nyomorító sújával rátelepedett az anyagiakkal nem fukarkodó NER. Kárpátalján ma nincs független magyar értelmiségi réteg, független gondolkodó se nagyon. Minden politikai, társadalmi, szakmai intézmény, szervezet, csoport; az oktatás, a kiadók, alapítványok, a médiumok – mind-mind ugyanabba a pénzellátó rendszerbe vannak becsatornázva. És amejik csatornán a pénz jön, ugyanazon érkezik az ideológia. E kettőből lesz a párthűség és a hejesen szavazó kettős állampolgár. (Ugye emlékszünk: a 2018-as választáson a levélben szavazó határon túli magyarok 96 %-a voksolt a Fideszre.)

A szavazatvásárlásnak ez a gondoskodásba burkolt formája egyrészt persze nagy lehetőség és jótétemény az itt élőknek, újabban minden óhaj-sóhaj finanszírozására van pénz (komoj projektektől – pl. óvodák – falusi gyülekezet rózsafüzér-mobilapplikációján át a kacsaúsztatóra tervezett kajakpájáig), így sok-sok kárpátaljai magyar élhet kedvezőbb anyagi körülmények között az adódó munkahejeknek, családi, szakmai (pedagógusok) támogatásoknak és ösztöndíjaknak, gazdasági projekteknek (vállalkozók), mentori rendszernek (írók) köszönhetően – ami, különös tekintettel az ukrajnai fizetésekre – igen örvendetes. Másrészt nehéz felmérni, hogy egy ijen mérvű függőségnek a kialakulása hosszabb távon mijen károkat okoz, például az önálló gondolkodás és probléma-magoldási készségek szükségtelenné válása vagy az eltartottság-érzés kialakulása okán. Az is kérdéses számomra, hogy az ukrajnai életnívóból ijen módon kiemelt etnikai rezervátum hogyan tarható fenn hosszú távon, és mi történik akkor, ha ez a már-már enklávé-szerű működés egyszer megszűnik.

Apám értékelésében nem jutottam magammal végső konszenzusra, még mindig billeg a jó-rossz dichotóm mérlege, amikor alakját, tetteit megmérném rajta. Életében főleg hibáit láttam, holott évtizedeken át önzetlen, hatalmas, odaadó családszeretetének előnyeit élveztem. Közvetlenül halála után azt gondoltam, mindnyájan jobban járunk, ha életműve lassan-lassan feledésbe merül, mert szépirodalmi munkáiról (több mint félszáz könyvről beszélünk) egyelőre nem tudjuk lefejteni kultúrpolitikusi működését, ha pedig ez majd lehetségessé válik, akkor csak az életmű középszerűsége, és ami rosszabb, érdektelensége fog kiderülni. Ám épp nemrégiben mondta egy fiatal irodalomtörténész, hogy ez a politikummal bőven áthatott műegész éppen hogy rendkívül izgalmas. Hát nem tudom. Kétségtelen, hogy kordokumentum-értéke lehet munkáinak, de nem volt ő hiteles krónikása korának. Negyven éven át kommunistaként tupírozta a valóságot, nyugdíjba vonulása és a rendszer összeomlása után ojan gyorsan fordított köpönyeget, hogy a fülemben még most is süvít a szél, amit akkor csapott. Újra akarta alkotni az életművét, a szovjet rendszert leleplező és kárpátaljai magyarság sorsát igaz módon bemutató regényfojam megírásába kezdett (el is készült 7 regénnyel, meg is jelentek) – de érzésem szerint ezt is túllihegte; nem hiteles, amit alkotott.

A magyar művelődés és irodalom heji viszonyainak alakításában betöltött szerepét is vegyesen ítélem meg. A lapcsinálásban kétségtelenül – az akkori lehetőségekhez mérten – nagyot alkotott, valami jelentőset és egyedülállót hozott létre. Ez akkor is igaz, ha hozzá lehet fűzni, hogy ebben szeméjes ambíciói is hajtották. És persze fel lehet itt is tenni a kérdést, vajon valóban ojan nagy dolog egy magyar lap, ha elsődlegesen mégis a szovjet rendszert dicsőíti és arra szolgál, hogy a hamis ideológiát anyanyelvükön sújkolja a magyar olvasókba. Ám a direkte propagandisztikus írások mellé befértek a kárpátaljai magyarok mindennapi életével, problémáival foglalkozó írások. Ha valakit a munkahején atrocitás ért, beírt a KISZónak, egy újságíró kiszállt, kivizsgálta az ügyet. Ha egy kolhozban, gyárban nem mentek jól a dolgok, a lap megírhatta. De ennyi. És ez nem kevés. A lap járulékos tevékenységéiről (stúdió, énekkar…) már szóltam, itt még hadd említsek egy apróságot: a szerkesztőség komszomol-szervezetének (!) kezdeményezésére hangfelvételekkel kísért előadás-sorozatot tarthattam a beatzene történetéről. Ez merész, progresszív dolognak számított akkor, amikor „fent” a nyugati zenére való ugrabugrálást a dekadencia netovábbjának tartották.

A főszerkesztő Balla László mérlege tehát szerintem pozitív. Kultúrpolitikai tevékenységében pozitívum, hogy kilobbizta a megyei pártvezetésnél a lapnak tett engedményeket, magyarságintézménnyé tette és jól működő szellemi holdudvart épített köréje. Az írótársa és annak tanítványai ellen pártutasításra fellépő Balla László tettei azonban megbocsáthatatlanok akkor is, ha tudjuk, egy esetleges parancsmegtagadás miatt valószínűleg leváltották volna, és – szólt a magyarázata memoárjában – akkor a KISZó nem válhatott volna azzá, amivé 22 évnyi (!) főszerkesztősége alatt vált. No meg az is lehet, egy ostoba pártcsinovnyik nálánál durvábban bánt volna el a renitenskedő magyarokkal, ő voltaképp a nagyobb bajtól védte meg őket… Az effajta védekezési mechanizmusok, ugye tudjuk, mennyit érnek.

2019), Litera,
Kérdezett: Jánossy Lajos – Nagy Gabriella

Részlet néhány régebbi interjúból, ezekben még előfordul el-ipszilon

Saját pátriámban mindenképpen magános és magányos farkas lettem, miután aprólékos munkával pár év alatt sikerült minden kötöttségemet felszámolnom, minden szervezetből és csoportosulásból nemcsak kilépnem, hanem függetlenségemmel és kritikus hangommal magamra is haragítanom. Még a magam-alapította szervezeti hátteret (kiadó, szerkesztőség, alapítvány) is felszámoltam, illetve magántevékenységemmé tettem úgy, hogy amit lehetett, felmenekítettem a világhálóra.

Jó ideje már nem tartozom semmilyen csoporthoz, és magam sem szervezek ilyeneket. A magam-alapította folyóiratok (Hatodik Síp, Pánsíp) és könyves műhelyeim (Galéria Kiadó, UngBereg Alapítvány) maguk sem tartoztak semmilyen nagyobb kollektív egységbe, ellenkezőleg, mint magánalapítású jogi személyek, mindig is elkülönültek a létező politikai vagy akár szakmai formációktól. És még fénykorukban is csupán egészen kis létszámú csapat (nem csoport!) működött keretükben. A kiadómnak rajtam kívül összesen két munkatársa volt, az alapítvány három kurátora közül elnökként munkát csak én végeztem. A Kárpátaljai Magyar Könyvnapokat és a Pánsíp Irodalmi Szalont pedig éppenséggel ketten csináltuk a feleségemmel. De mindez már a múlté. Az internetes munkámat gyakorlatilag egyedül végzem, belső munkatársaim nincsenek, külső szerzőim, együttműködő partnereim annál többen. És ez nagyon jól van így.

(2003)
részletek Gergely Tamás Internetcsinálók c. interjúsorozatából

Nem valamiféle eltökéltségből vagy elhatározásból lettem író. Pontosabb lenne talán így fogalmazni: elfogadtam bizonyos következményeket, felvállaltam valamiféle szerepet. Mint amikor egy flörtnek házasság és gyermekáldás lesz a folytatása, és az eleinte csak a könnyű örömöket kereső ifjú elvállalja a családalapítás felelősségét és az apai szerepet. Flörtöltem az irodalommal, saját szórakozásomra írtam verseket, ám amikor ezek elkezdtek meg-megjelenni és én magam az irodalmi folyamat és szerveződés részesévé váltam, fokozatosan kezdtem átérezni a nyilvános megszólalásnak a felelősségét és azt, hogy speciális helyzetünkben az irodalomra pótlólagos feladatok hárulnak. Egyszersmind a belső késztetésem is kialakult, hogy ezeknek a feladatoknak megfeleljek.

Első verseim megjelenése után apám szorgalmazására kezdtem eljárogatni a József Attila Irodalmi Stúdió összejöveteleire. Ennek a formációnak a múltjáról, létrejöttének körülményeiről én ugyanúgy nem tudtam akkor semmit, mint az apám kultúrpolitikusi működésével összefüggő más eseményekről sem. Ez a Stúdió voltaképp ellenszervezet volt, amely a működésében lehetetlenné tett Forrás Stúdió ellenében jött létre. Utóbbit a Kovács Vilmos körül szerveződő fiatalok hívták életre, és működésükben eltávolodtak a szocreáltól, levették a kötelező rózsaszínű szemüveget, visszanyúlnak a népi-nemzeti hagyományokhoz, egyszersmind igazodni próbáltak a modern irodami törekvésekhez. Emiatt súlyos ideológiai bírálat érte őket, a vád a szovjet valóságtól való edidegenedés volt; ezekután működésük lehetetlenné vált. Mindebben apám dicstelen szerepet játszott. A felszámolt irodalmi csuportulás helyett, gyakorlatilag annak ellenében jött létre az apám vezette Kárpáti Igaz Szó pártlap égisze alatt a József Attila Stúdió 1971-ben azzal a kifejezett céllal, hogy megfelelő ideológiai keretek között a szocialista realizmus alkotásmódját követő fiatal tollforgatókat neveljen a kárpátaljai magyar irodalom és sajtó számára. Bár a Forrás Stúdió tagjainak felajánlották, hogy csatlakozzanak, és bár előzetesen erre ígéretet is tettek, az alakuló ülésről mégis látványosan távolmaradtak (szerintem teljesen érthetően), és az új formáció így javarészt iskoláskorú vagy alig idősebb, kezdőnél is kezdőbb fiatalokból alakult. Ekkor vagy később néhányan csatlakoztak azok közül is, akik lazább-szorosabb kapcsolatot tartottak a Forrással, annak tagjaival, vezetőivel. Én ezekről az előzményekről 1974-ben, amikor járogatni kezdtem közéjük, semmit nem tudtam. Ellenben itt barátkoztam össze azokkal a későbbi pályatársaimmal, akik jól ismerték az előtörténetet. Én voltaképp tűlük hallottam először érdemben Kovács Vilmosról, akiről azelőtt mindössze annyit tudtam, hogy van egy ilyen nevű író. (Neve családunkban szinte tabunak számított, vagy ha mégis szóba került, akkor negatív és eljelentéktelenítő jelzők kíséretében.) Engem eleinte ezek a számomra ismeretlen dolgok egyáltalán nem foglalkoztattak. Aztán fokozatosan ebbe az irányba fordult az érdeklődésem.

Emlékszem egy jellemző epizódra. Érettségi előtt álló diák voltam, és két társammal magyar nyelvi és irodalmi megyei tantárgyi vetélkedőre utaztam. Magyartanárunk kísért bennünket, és mivel a közlekedés akkor sem volt valami fényes, angoltanárunk saját kocsijával fuvarozott négyünket Beregszászba. Amikor a Gát nevű községhez értünk, az angoltanár érezhető tisztelettel a hangjában megjegyezte, hogy ez pedig Kovács Vilmos szülőfalva. Nem igazán értettem, ennek a ténynek miért tanusít jelentőséget. Aztán a vetélkedőn az általános irodalomtörténeti kérdések mellett szerpelt egy ilyen is: nevezz meg kárpátaljai magyar írókat. Én, bár kissé bizonytalanul, de odakanyarítottam a tesztlapra apám, Kecskés Béla, Csengeri Dezső, Balogh Balázs neve mellé a Kovács Vilmosét is. Néhány óra múlva az egyik zsűritag, a legendás pedagógus, Drávai Gizella otthonában ültem sok más díjazott versenyzőtársammal együtt (meghívott bennünket beszélgetésre, aprósüteményre), és a tanárnő rám pillantva elejtett valami olyasféle félmondatot, milyen szép tőlem, hogy Kovács Vilmos nevét, annak ellenére, hogy...

Igen, ha érdeklődésem irányváltozásának szimbolikus kezdőponját keresem, akkor ezt a pillanatot és ezt a helyszínt okkal megjelölhetem.

Ám ettől kezdve még 4-5 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy egyrészt az irodalomnak mint olyannak, másrészt a kárpátaljai magyar író státusának, harmadrészt a lojalitás és ellenzékiség alternatívájának a problémáját azon mélységében felfogjam és átéljem. Ehhez meg kellett ismerkednem és/vagy közelebbi barátságba kellett kerülnöm mindazokkal, akik az apámétól részben vagy teljesen eltérő módon értékelték a fent említett kérdéseket. A később általan rendszeresen látogatott Drávai Gizellán kívül Horváth Annát, Finta Évát, Horváth Sándort, Fodó Sándort e vonatkozásban mindenképpen meg kell említenem. A folyamat kettős csúcspontjául első kötetem megjelenésének és Kovács Vilmos leányával kialakuló sorsszerű szerelmem kezdetének időpontja kínálkozik. Az évszám 1979.

És ekkor következett két nagyon kemény, egyben „hősies” és kalandvágyó, bizseregtető esztendő. Szembesülnöm kellett azzal a felismeréssel, hogy a tudmányokra feltenni életemet: tévedés volt. Tévedés, mert azt az elesett, sorsavert, nyelvi és kulturális elszigeteltségben és részben ínségben élő nemzeti közösséget, amelynek tagja vagyok, egészen másfajta módon kell szolgálnom: az anyanyelven kimondott és leírt szó erejével. Ha tehetséget érzek magamban arra, hogy irodalmat műveljek, akkor nem tehetem meg, hogy ezt a készségemet csak magamnak tartogassam: a legnemesebb ügyre, a közösség szolgálatára kell fordítanom. Ez egyre inkább szent meggyőződésemmé kezdett válni.

Ennél is fájdalmasabb volt szembenéznem az apai örökséggel. Úgy gondoltam, apám nagyot vétkezett azzal, hogy Kovács Vilmos és a Forrás Stúdió fiataljai ellen fellépett. Láttam ugyan, hogy egyes eredmények az ő álláspontját igazolják, mégis: igazságérzetem szembefordított vele. Kovács Vilmos már nem élt (77-ben halt meg), de úgy éreztem, leánya révén az ő öröksége is reám hárul, és én, bizony, akkor ezt a hagyatékot erősebbnek, fontosabbnak, vállalhatóbbnak éreztem, mint a vérségit. Hovatovább mániákusan abban kezdtem hinni: az a szerepem, hogy apám vétkeiért vezekeljek, és jóvátegyem, amit ő elrontott. Ő osztotta meg a kárpátaljai magyar értelmiséget azzal, hogy a hatalom embereként elhallgattatta a vele szembefordulkókat – az én feladatom nem lehet más, mint hogy „az igazakat” szóláshoz juttassam.

(2003)
A Peremlét c. interjú alapján

Nem vagyok elégedett költői teljesítményemmel, ezért hát menekülök a próza felé, de az epikában sem mozgok eléggé otthonosan, így aztán hátrafarolok a publicisztikába; viszont ott is csak feszengek, pózokba merevedek, szeretnék szabadulni, ezért hagyom, hogy elcsábítson a dráma, ám hiába kapok utána, a színpad „kicsúszik a kezemből”. Végül leginkább hiányérzeteim maradnak. Egy valódi nagyregény megírása - mint magam elé állított kihívás - évek óta kísért. Van ugyan két befejezett regényem, az egyik meg is jelent 98-ban (Élted volt regénye), de sem ezzal nem vagyok elégedett, sem azzal, amelyik már többször állt a megjelenés küszöbén (Szembesülés), aztán mégsem jutott el a nyomdagépig. Ilyenkor bosszúságot és örömöt mindig egyszerre éreztem: bántott, hogy nem láthat napvilágot, de fel is szabadultam a szorongás alól, amelyet amiatt éreztem, hogy sem a magam elé állított regény-eszményt nem sikerült megtestesítenem, sem a felvállalt „témát” nem tudtam eléggé árnyaltan és izgalmasan bemutatni. Azt szokták mondani, mindenkinek az életében rejtőzik legalább egy regényre való irodalmi anyag. Ezt az életemben jó húsz évvel ezelőtt beállt fordulat óta én is így érzem, és körülbelül ugyanennyi ideje keresem a kifejtéshez legalkalmasabb formát. Nem tudom, megtalálom-e valaha; talán az a baj, hogy keresem, lehetséges, inkább meg kellene várnom, amíg szembejön. Ugyanígy hiányérzetet keltenek a drámáim. Írtam ugyan 7-8 színpadi kísérletet (ezekből öt 2000-ben meg is jelent Ne gondolj a fehér elefántra címmel), és egy drámaíró versenyen is sikeresen szerepeltem (elnyerve például a közönségdíjat), igazi színpadképes művet azonban még nem tudtam létrehozni. Ebben, mint ahogy a más műfajokban mutatkozó gyarlóságaimban is, alighanem túlságosan merev látásmódom és fogalmazási kényszerem akadályoz meg: én mindent túlírok egy kicsit, túlszerkesztek, túlmagyarázok, nem hagyok elég játékteret a közvetítő és befogadó közeg számára. Vagy lazább szövetű anyagot kellene létrehoznom, vagy, ha ragaszkodom ehhez a túlírtsághoz, sokkal jobban kellene tudnom „túlírni”. Most jutottam el odáig, hogy ezt a problémát egyáltalán felismertem.

Ugyanígy kimaradt a sorból egy összefoglaló esszé megírása irodalmunk kárpátaljai tendenciáiról. Több résztanulmányt írtam e témában, sok megközelítésben igyekeztem (főleg költészetünk) sajátságait, ellentmondásait (ha tetszik: válságát) a magam szempontjai és meglátásai alapján feltárni, de egy minden fontosabb mozzanatra kitérő, az egyes jelenségeket árnyaltan elemző és az okokat és eredményeket összefüggéseiben bemutató szintézis megírására egyelőre nem tudtam rászánni magam. Ebben valószínűleg egyrészt elméleti felkészültségem hiányossága akadályoz meg, másrészt pedig az, hogy magam is benne vagyok abban az irodalomban, amit tárgyalnom kellene.

Az irodalom nem elhatározás vagy kitűzött cél kérdése. Pontos szándékkal legfeljebb tanulmányt, publicisztikát lehet írni - verset, novellát soha. Így hát nekem nincsenek írói terveim, legfeljebb az irodalomnak vannak tervei velem.

Nem vagyok tervezgető típus, nem szoktam a jövőre spekulálni: majd így lesz meg úgy lesz, így meg úgy fogok élni - ilyesmi gyerekkoromban foglalkoztatott utoljára. A jövőre vonatkozóan legfeljebb alig körvonalazott elképzeléseim, halvány szándékaim vannak, de ezeket még a magam számára sem szoktam pontosan megfogalmazni, és jobb is, hogy nem, mert gyakran épp az ellenkezőjét teszem annak, mint amit előzőleg feltételeztem. Hirtelen elhatározással szoktam újat kezdeni és valami régit lezárni. Így hagytam kétszer is ott az egyetemet, így változtattam munkahelyeket, alapítottam meg és hagytam el folyóiratokat, kiadókat, szakadtam ki a honi kulturális életből vagy léptem be az internetes világba. A döntést nagyon hamar meghozom, legfeljebb a végrehajtásához kell több idő és némi cselekvési program. Ilyenkor úgy tűnhet, hogy tudatosan, tervszerűen teszem a dolgomat, holott dehogyis: csupán egy gyors és határozott döntés medrében görgetem egy ideig magam előtt az utamban álló köveket. Aztán, amikor tiszta az út, gyakran már nem is érdekel a továbbhaladás, keresek egy másik, járatlan szurdokot, amelyben újra elememre találok. Maga a végeredmény sokkal kevésbé érdekel, mint a felé vezető út.

(2002)
Olasz Tímea kérdéseire adott válaszok alapján

A sokoldalúság felemás dolog, inkább gyöngeségre, semmint erényre vall. Aki mindenhez ért, semmihez sem ért eléggé jól. Ma már sajnálom, hogy ennyi mindenre szétforgácsoltam szerényke képességeimet; talán jobb lett volna eldönteni már az elején, mire érdemes koncentrálnom. Azt sem tudom megítélni, hogy ebben a sok-mindenbe-belekontárkodásomban mekkora szerepe volt a magamat-próbáló kíváncsiságnak és mekkora a muszáj-Herkulességnek. Vajon nem úgy viselkedtem-e, amint a gáznemű anyag, amely mennyiségétől függetlenül kitölti a rendelkezésére álló térfogat teljes egészét. Nem hígultam-e fel túlságosan azáltal, hogy belefolytam minden hiátusba: 1944 óta nem volt Kárpátalján magyar folyóirat, hát 89-ben megalapítottam az elsőt; nem volt magánkiadó, hát 92-ben elsőként gründoltam egyet; nem volt Könyvnap, hát megszerveztem; nem volt irodalmi szalon, hát létrehoztam… Internetes irodalmi honlap és digitális folyóirat tekintetében is az enyém a kétes hírű dicsőség: mert vajon olyan nagy érdem-e első halnak lenni a nyúlpiacon?

Ma már „rugalmas elszakadásban” vagyok a szervezéssel, nyüzsgéssel, pályázásokkal járó feladatoktól. Lapot nem adok ki, könyvet se nagyon, rendezvényeket nem szervezek, a Pánsíp Irodalmi Szalont pedig éppen két hónapja felköltöztettem a Világhálóra: szerkesztőségi szobánk helyett most honlapomon folyik a beszélgetés vendégeimmel.

Ami az írást illeti, abban is érzek változást. Költőnek indultam, talán mai napig ez a legerősebb oldalam, de azon vagyok, hogy ebből a kényelmes állapotból így, negyvenen túl, prózaíróvá küzdjem magam. Drámát ugyan írtam vagy hetet, de ezek eléggé rosszak, ebben a műfajban még nem vagyok otthon, ha megérem a hatvanat, ehhez a műnemhez talán akkor érek fel és be.

Hogy publicisztikát is írok, az nagyrészt megint csak üregtöltő tevékenység: olyan problémákról és úgy próbálok szólni, ahogy és amelyekről más nem beszél. Ezek általában nem közvetlenül politizáló cikkek, inkább esszé-félék, írói jegyzetek, közérdekű magándohogások. Nem egyszer sikerült kisebb viharocskát kavarni velük; főleg azok rosszallását szoktam kivívni, akik hajlamosak Kárpátaljáról, az itt élő magyarok problémáiról vagy irodalmunk langyosvizéről sztereotípiákban gondolkodni.

Írás előtti állapotomban nem vagyok tudatos alkotó: nem én választok témát és műfajt, az választ engem. Ritkán jegyzetelek előre, alig-alig vannak „írói terveim”, nagy elhatározásaim: vagy „jönnek a szavak” (Cséka György), vagy nem jönnek. Nálam írás közben alakul ki, mi is lesz belőle, mivé fajul vagy mivé nemesül az, aminek a szavait elkezdem összerakni. Ilyenkor igyekszem szabad utat engedni a fantáziának, a belső késztetésnek, némi túlzással mondhatnám úgy is, hogy megpróbálom levetkezni intellektuális énemet annak érdekében, hogy felszabaduljanak a rejtettebb összefüggések, sejtelmek, sugallatok. Ha tetszik: működhessen az „ihlet”. A tudatos munka ezután következik: átírom, újraírom, összevonom és szétválasztom, egymásra helyezem és kivonatolom, feldarabolom és egybeszabom, szétszedem és összeillesztem, megfosztom képzavaraitól, beoltom logikával, strukturálom, leöntöm műgonddal azt, ami létrejött. Amikorra sikerül teljesen tönkretennem, akkor elégedetten vagy undorodottan félretolom, aztán másnap vagy egy hét múlva, de olyan is volt, hogy évtizednyi szünet után újra előveszem és elkezdem elölről az egészet.

Azt hiszem, írónak nem vagyok eléggé jó. A konstruktőri (vagy inkább: barkácsoló), szerkesztői hajlamom az erősebb, így saját gyönge nyersanyagaimat addig szerkesztgetem szét és egybe, amíg elfogadható irodalmi szövegekké nem válnak.

Azzal hízelgek magamnak, hogy író vagyok, ezen minden jelző (határon túli, kisebbségi, kárpátaljai) csak szűkítene, rontana. Szeretném hinni, hogy amit csinálok, az nem szorul semmilyen eredetigazolásra.

(2001)
Horváth Orsolya kérdéseire adott válaszok

BALLÁDIUM Portál. Balla D. Károj internetes jejelenléte, weBirodalma - életrajz, könyvek, elérhetőség. elágazások. Korábbi írásmód: Balla D. Károly kárpátaljai magyar író portálja. Könyv, interjú, önvallomás. Balládium weBirodalom. Web birodalom - Irodalom, vers, próza, közírás: BDK a neten. Organikus honlap optimalizálás és keresőmarketing. Google kulcsszavak:
balla d. károly, balla d. károj, bdk, irodalom, webirodalom, kárpátalja, ungvár, író, költő, szerkesztő, piréz, bdk blog, posztumusz könyv, verse, prózakötet, weboptimalizálás, honlap seo